MOLYOLO

Molyoló.......................könyvajánló


Bohumil Hrabal: A gyöngéd barbár

Hrabal könyveit nem lehet sörözés nélkül kibirni. Amit úgy értek, néhány oldal átnyálazása után az embernek kedve támad vidám sörözésbe kezdeni vagy csak leguritani egy pohárral, fölhajtani egy korsóval, elütni az időt egy üveggel.
Mert Bohus a sörözés nagy mestere. Különösen ebben a kisregényben amit századjára olvasok –kiküldettem ide Amerikába, hogy mindig itt legyen velem, mint egy memento, egy összművészeti ars poetica, főregény és alapkönyv, mindannyiunk gyógyszere és ostora- ez a regény számomra a szabad szellem,a parázsként izzó, folyton feléledő, sosem nyugvó alkotói láz, a barátság és szeretet érzékien összegyúrt angyali máglyája, mely állandó spirituszban ég s melyben a helyszin folyton a környék furcsa, eldugott zegzugainak, ismeretlen csapásainak, mondákból feltárt városrészeinek és vidám söntéseinek hanyag eleganciával átfuttatott mesterszinpada.
A sörözők csaplárainak, a kocsmák képzeletet felülmúló, igaz korhelyeinek élettörténetei, a városka és a környező porfútta falvacskák mesébe illő sajátosságai közé Hrabal mesteri módon keveri, tragikus módon mennybe szállt polihisztor cimborája, Vladimir és jómaga történetét, Egon Bondy és más e világból kiszakadt művészlelkek válságos és szárnyaló, hiteles mégis ámulatba ejtő élménygazdag és eseménydús históriáját.
„És mivel Bondy örökké rettegett, hogy este az összes kocsma bezár, hát ez esetre lavórokban és kannákban már délután felhortuk a sört.”
Vladimir, aki állandó művészi lázban ég, önmagával és a világgal viaskodik, a tengereket és a hegyeket ostromolja, miközben feleségét akarja visszaszerezni ki elhagyta őt. Hrabal az egyik oldalon igy jellemzi ezt a géniuszt:
„A lefölözött tejből tejszint, a szénporból gyémántot, a verébből főnixet, a nyomorékból versenyfutót csinált, ahol valamiből kevés volt, oda mindig bettte a maga tehetségét, hogy bebizonyitsa, hogy omnis ubique, és hogy a minimumban van a maximum, hogy a föld minden egyes pontja az Édenkert közepe, hogy miközben a függőkertek omladékká és porrá lesznek, ebben a porban minden szépség ellenáll, ebben a csipetnyi agyagban minden újrakezdődik.”
A könyv minden mondata pörölycsapás. Mentes minden lirai túlpetyhüdtségtől, agyonjellemzésektől, pókhálós metafóráktól, több oldalas belső monológoktól ami néhol unalmassá, lassúvá tehetnék a regényt.(Igaz ez minden Hrabal regényre, ez Bohus stilusa – a történet tömör, realista elbeszélése és a jól szerkeztett mérnöki pontossággal megfaragott szószerkezetek, szóképek). Ez a történet, ez a regény minden könyve közül a legsodróbb, a gyöngéd barbár krónikája teljes gőzzel magával ragadó, csilingelő, és megpukkasztó, nevettető és megrigató.
Oldalain mindig történik valami, és ami történik fenekestül felforgat, feldob, elgondolkodtat, tettekre késztet, elvarázsol, szétszed és újra összerak.
Elég a szócséplésből...összefoglalva.Nekem a gyöngéd barbár: sörözz, alkoss, csavarogj, szeress.
Ami a legjobb:
A történet egészét áthatja a már-már pattanásig feszülő, soha nem nyugvó alkotói kedv, alkotási hév. A világ a környezet, művészeti elemként alapanyagként való felfogása kibontása értelmezése. Az állandó érdeklődés a mindenség mindene felé. A kapcsolatok és érzelmek mélysége, hatása és visszássága. A söntések, az otthon, a környék mikroszkóppal való vizsgálata, felfedezése, szeretete és tisztelete. Ez egyfajta látásmód Hrabalnál amit nagyon birok. A TÚRÁK. A filozófiai séták, alkotói happeningek, rendhagyó kocsmajárások és a konkrét céllal megtervezett tényfeltáró, megismerő kolbászolások. Na ezt figyeld: a szellemi fenyegetettség irónikus tragikuma. A vélemények párnacsatája a fakir szobájában. A baráti érzelmek és késő esti eszmecserék köménypálinkától nedves homokvihara az Örökkévalóság gátja konyhakredencének strandpapucsában. Ezt még bird ki: Nyitott füllel, elemző, folyton járó szájjal járni, szekérderéknyi sziveket buzgó, alkotói igyekezetbe és hömpölygő érdeklődésbe bugyolálni és a pontos, angyalian szerkeztett mondatok illatos raffiájával a szabad szellem féktelen gondolatáramával átkötni, diszitve az egymás iránt érzett tisztelet és önzetlen szeretet felbonthatatlan masnijával. A regényhősök (akik egyébként elő személyek voltak, nézz utána ha nem hiszed) határozott néhol irónikus karaktere közé éles sarokvasként ékelődik az élet mozzanatainak puritán tragikuma, realizmusa, nyers, csontjaira cincált meztelen valósága. ......na befejeztem, és mint hogy nem találom a légkalapácsos szerelmes részt a könyvben és mert kint esik és habos sört fogok inni álljon itt egy másik kis történetecske ebből a remek kis könyvből ezzel is bizonyitva, hogy a tapintási imagináció mestere az explozionalizmus benjáminjának egyhetede az alkotói válság szines tollazata nem más mint egyszerüen a világmindenség számlájára élni. Amen.
„Egyszer elmentünk Vladimirral a brdi erdőkbe gombázni. Nem is annyira a gombázás miatt, hanem mert azon a vonalon akartunk utazni, ahol az opiumszármazékoktól elkábult Egon Bondy a sinekre feküdt, hogy fájdalommentesen elgázoltassa magát, de azon az éjszakán vágányzár volt a szakaszon, úgyhogy reggel nem az ontológia világában, hanem változatlanul a sinen ébredt fel, miközben a vonatok a másik vágányon jártak.(...)A mozdonyvezető a kondenzátort tisztitotta, én meg mondom: Kopic úr, ha kapna egy szép szöktetést, átverekedné még magát, rúgna még gólt? És Kopic úr, a mozdonyvezető, a Polaban Nymburk volt középcsatára büszkén mondta: Már hogyne rúgnék! (...)És Kopic úr, miközben Vladimir csak bámult, mondta: Uraim, itt az indulás ideje, szabad kérnem? És egy arisztokratikus gesztussal a mozdonyra invitált minket. És felmásztunk a gépre, és Kopic úr várt, amig a forgalmista jelzést nem adott, meghúzta a kallantyút, és a vonat elindult. Menet közben Kopic úr elmesélte, hogyan vonszolta Smichov után a sinekre egy apa a fiát, és mindketten elgázoltatták magukat, hogyan látta, amint a fiú ellenszegül, de az apa erősebb volt, akárcsak Ábrahám, amikor feláldozta fiát Izsákot, csakhogy az isten az utolsó pillanatban elállt a dologtól, mig ő, a békés természetű Kopic úr, bár fékezett, mégis elütötte az apát és a fiút is, és csak azt látta, ahogy lábacskák ficánkolnak...
Vadimir elérzékenyült, könnyezett... csak amikor már eltűnt a boldogtalanság felhője, akkor kérte Vladimir, hogy egy pillanatig hadd fogja a vezetőkallantyút...És Kopic úr mondta, hogy jó. És Vladimir fogta a kallantyút, és kinézett az ablakon, aztán a kallantyút visszaadva kijelentette: Ebben a kallantyúban az egész mozdony kitapintható! Mondom: No, itt az a hely, ahol Egon Bondy feküdt, és megmutattam, és Vladimir kijelentette: Kész Apollinaire-vers, amit ez alatt a néhány perc alatt átéltünk. És gyönyörködve állt szétvetett lábbal.”
Forditás: Varga György, 1985.
Kedvenc könyvek még: Őfelsége pincére voltam, Házimurik, A városka, ahol megállt az idő, Táncórák idősebbeknek és haladóknak.
Jó hrabalozást! Béke veletek!